2011. január 29-én a Jobbik évadnyitó nagygyűlést tartott megtöltve egy sportcsarnokot. Ha bármelyik parlamenti párt hasonló eseményt szervez, akkor napokig arról cikkez a sajtó, politológusok elemzik a történteket, az elhangzott üzeneteket, a versenytársak reagálnak stb. A mi évadnyitó rendezvényünket persze nem követte hasonló érdeklődés. Beszédemből egyedül a cigánykérdéssel kapcsolatos rész kapott publicitást, az is – szokás szerint – torzított és csúsztatott formában. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem erre számítottam. A célom tehát nem az, hogy heti egy oldalamat most fanyalgásra, panaszkodásra használjam. Egyszerűen szeretném közölni a tényt: Magyarország harmadik legnagyobb politikai ereje – és ez minden ellenfelünk és politológus várakozása ellenére nekünk még egyáltalán nem a csúcsot jelenti – a sajtó túlnyomó többsége számára tiltott kategóriában van. Egymillió ember véleményét – narancsos forradalom ide vagy oda – továbbra is kívül rekesztik a hazai demokrácián(?).

A beszédemen pedig, úgy vélem, lett volna mit elemezni. Most csak egy dologról hagy’ beszéljek! Nem tudok róla, hogy a közép-kelet-európai régióban lenne olyan parlamenti párt, amelynek vezetője felvetette volna egy regionális gazdasági közösség, esetlegesen egy alternatív unió létrehozásának lehetőségét. Azt pedig, hogy mindezt egy nemzeti radikális politikai erő vezetője tegye meg, több mint meglepőnek, egyenesen elképzelhetetlennek tartom. Pedig én ezt tettem. Ha semmi másról nem szólt volna az évadnyitó, már ez önmagában elegendő kellett volna, hogy legyen az állóvíz felkavarására. Azonban a kijelentést a teljes csend követte. Lassan írom, hogy mindenki megértse: SENKI nem foglalkozott vele a médiában.

Több lehetőség van. Az egyik, hogy a sajtó munkatársai egyszerűen nem fogták fel a bejelentés súlyát, ezért túlléptek rajta. Nincs túl jó véleményem a hazai újságírásról, de ennyire komoly politikai vakságot azért nem feltételezek róluk. A másik lehetőség, hogy a Jobbikot és engem tartanak olyan súlytalan szereplőnek, amelytől egy ilyen gondolatot nem is érdemes megfontolni. Ennek meg konkrét számok, a közel egymillió szavazatunk súlya mond ellent. Végül a harmadik lehetőség, hogy tudatosan nem foglalkoztak a felvetéssel. Hogy miért?

Mert ennek a kivesézése egyszerűen megsemmisítené azt a sztereotípiát, amelyet a sajtó megalakulásunk óta ránk aggat, vagyis hogy egy szélsőséges párt lennénk. Hogyan lehet ugyanis szélsőségesen nacionalista párt az, amelynek elnöke egy ilyen fontos eseményen, a párt tagjainak és szimpatizánsainak ezrei előtt kijelenti, hogy életbevágóan fontosnak tartja a történelmi kiegyezést és az összefogást a környező országok nemzeteivel? Sehogy. Ha pedig ehhez még hozzávesszük, hogy a Közép-Európai Unió ötletét a soros elnökség kezdetén veti fel a Jobbik, még inkább érthetővé válik a döbbenetes csend. Hiszen mind a kormány, mind a szocialisták számára kellemetlen lenne uniós gazdáik előtt annak a vállalása, hogy van egy párt itt Magyarországon, amely nem akar asszisztálni brüsszeli gyarmatosításunkhoz, amely nem hajlandó belenyugodni abba, hogy nemzetünk örökös cselédje legyen a nyugati tagállamoknak.

A közép-kelet-európai együttműködés nem lesz egyszerű feladat, hiszen ahhoz a trianoni békediktátum okozta történelmi seb begyógyítása és a térség számtalan történelmi tragédiájának feldolgozása – és nem elfelejtése! – szükségeltetik. Meg kell értenie mindenkinek, hogy Trianonnak Kelet-Közép-Európában nincs nyertese. A nagyhatalmak célja nem a románok és szlovákok jutalmazása volt, hanem egy igazságtalan békediktátummal a térség destabilizálása, ezáltal az „oszd meg és uralkodj” elv érvényesítése. Ha végigtekintünk az elmúlt 90 éven, akkor ez történelmi tényekkel is igazolható. Ezt mi, magyarok már értjük, a feladat, hogy megértessük a szomszédainkkal is. Szinte lehetetlennek tűnik, de jelen helyzetünkben nincs más megoldás. Ami pedig segítségünkre lehet, hogy számtalan közös problémánk – a posztszocialista örökség, a gyarmati sor, a multinacionális tőke szivattyúzása, a döntésekből való kirekesztettség, az elképesztő eladósodottság, a cigányprobléma stb. – segítheti mindenki éleslátását. Aki ugyanis vak marad, annak vége. Egymásra vagyunk utalva. Vagy közösen vívjuk ki szabadságunkat és alakítjuk ki a mi érdekeink és céljaink szerinti gazdasági közösséget, vagy hosszú évszázadokra, talán örökre elveszünk mindannyian.

Vona Gábor